Mindennek megvan az ára
Megpróbálok mobilrol komponalni egy bejegyzést én is, hátha tulelem. :)
Az ékezeteket csak hellyel-közzel jelennek meg, azt mar látom.
Gondoltam mielőtt végleg megválok az okostelomtol, levesek nehány sort hogy ezt is kipipaljuk. :) Ami a telefonom illeti : borsos ara van a szerződés felbontásanak. Sajnos semmi más kiút nem volt a két éves megállapodásból. Tavaly januárban jutottam hozza az iPhone 3GS-emhez, amit azóta lefejelt az ételes kuka, megajándékozva a kijelzőt egy óriási repedessel. A kijelző azóta is probléma nélkül működik, mivel nem folyt be vagy repedt tovább. Hogy miert is nem cseteltettem ki? Mert 200fonttal könnyebb lenne a bankszámlám. Ez a telo egy kitüntetést érdemlő túlélő. Mivel a wc bugyrait is megjárta. Visszatérve a szerződéshez, a készüléket nem vettem meg, hanem 2eves előfizetéssel torlesztek, ha úgy tetszik. Ebből pedig meg egy év sem telt le. A telefonos úr rendes és segítőkész volt. Beallitottuk, hogy november 1.-tol lezárjuk a számlát és megszüntetik a számom. A végleges torlest, vagy azt, hogy gond nélkül tudjak majd otthoni SIM kártyát használni pedig ott tudjak elintézni, ahol vettem anno (warehouse, Banbury). Hogy ez mennyibe fajt nekem? Nagyon. Szörnyen. Kerek egy kis morfiumot.
Annyit mondok, jó, hogy visszaküldtem az iPadem - amiből visszautaltak mar a penzt is. Mondjuk azt, hogy "always look at the bright side". Hat, igyekszem. :)
Húzós hét
Ez a hét húzos volt. A heti program miatt és a lábam miatt is. Nem vennék rá mérget, de szerintem még nem említettem, hogy Emmából bába lett :D Igen, és már "kuncsaft" is akad/akadt. Az elmúlt 2 hétben folyamatosan 'ready, steady, go' helyzet volt, ami annyit tesz, akármikor felhívhatták, hogy a baba úton van és rohanni kell be az oxfordi kórházba. Nem szeretnék rosszindulatú lenni, de szerintem nem tesz jót neki ez a munkakör. Tiszta stressz és idegölés. Már attól fáradt volt, hogy "on call"-on volt. Ez mentálisan már két héttel az akció előtt megviselte... A lényeg, hogy az én feladatom az volt, hogy esténként és minden éjszaka a ház körül legyek, ha pedig házon kívül vagyok napközben, akkor telefon közelbe. Arra lennék kíváncsi, ha én már nem leszek, ezt ki fogja ellátni helyettem? Mert gondolom James nem fogja ejtőernyőstől kivetni magát a vasmadárból, a nagymamáék mivel ilyen testületi tagok a helyi önkormányzatnál, azért nekik is van kötelességük, a lányok suliban és még nem nagykorúak egyébként is, egy hétköznapi nanny pedig nem fog készenlétben lenni, arra várva, hogy jöjjön majd egy hívás, hátha Emmának mennie kell segíteni a szülészetre.
A szerdai napon én láttam el az anyuka szerepét majdnem 24 órában. Már hajnalba bekopogott Emma az ajtómon, hogy menni kell (azt hiszem épp fél kettő volt). Örültem, hogy a bal szemet és a jobb fülemet funkcióa fágtam, és tudtam reagálni, hogy OK. Reggel én keltem a kicsivel. 6.50am O.- L.O.V.E.L.Y. Aztán 9ig közelharcot vívtunk - reggeli, cipő, kabát, Tv, cipő másik fele... 9re ledobtam az oviba. Délelőtt pakoltam, ezt azt, jött a nagypapa a két lányért (jah, igen, szünet volt a héten), hogy majd ők vigyáznak rájuk. Ami édes, de nekem nem oszt nem szoroz, ha ők épp itt vagy házon kívül vannak, mert a lányok szótfogadnak nekem és eléggé önellátóak. 'kor felszedtem Olit, lefektettem aludni. Délután kiesett, azt hiszem csak gépeztem, olvastam, mesét néztem. ::) 4kor keltünk, aztán újabb közel harc és 7re (mikor már Oli lefeküdni készül) berobog E. Ő exhausted. Hát, alright :) Teszem hozzá, én mindezt egy lábbal csináltam végig, mert már kompletten összeomlott a bal lábam. Így simán kerülöm a rajta való állást, még térdrögzítőben is. Érzem, ahogy húzodik a szalag, s ahogy lépek egyébként ropog az egész. Még a csípőm is. Rendesen félek járkálni. Vezetni már a városon kívül nem is nagyon vezetek. Így azért elég veszélyes is lenne. A városban pedig szerintem én megyek a leglassabban, és tényleg extra körültekintően és óvatosan.
Dilemma
Valójában az egész hetet így csináltam végig. Engem érdekel a saját egészségem, de azért ennyire nem gondoltam volna, hogy aggódni fogok. Remélem nem fogok nagyobb károkat okozni a lábamban még az elkövetkezendő 3 hét folyamán. Per pillanat, itt a gép előtt ülve, bele se tudok gondolni, hogy fogom ezt végig csinálni. Már nem bírok fájdalomcsillapítót se beszedni, nem ér az már semmit. Attól hogy enyhít valamit, a térdem még ugyanúgy lötyög, kattog, ropog. Már kondiba se járok. A két lábam totál máshogy néz ki. Elkezdett újra kicsit sorvadni az izom, de nem használom akkor se a balt. A testem se akarja.
Tehát már kevesebb, mint 3 hét. Nem fogok itt visszaszámolgatni. Nem mintha ellenkeznék a hazamenetel kapcsán, nem is az, hogy nem várom. Olyan semleges. Olyan is-is. Szerintem november 18ig nem is fog benne tudatosulni, hogy tényleg szedem a sátorfát és haza pakolom a 2 és fél évem. Jelenleg nincs is meg ez a hangulat. A családban is minden változatlan, ugyanannyi szeretet és kommunikáció van jelen. Nem változott semmi.
Nem tudom mi lehetne jobb szó a 'tartok' szónál erre, de ez nem a legideálisabb hangzású - viszont tartok is meg nem is a hazautazástól. Sokszor szembesültem a ténnyel, mennyit változtam én, s mennyire nem változott szinte semmi otthon. Aztán idén nyáron máshogy volt ez. Bizonyos mértékig. A családom tagoltsága megváltozott. Privát, ebbe nem is folynék bele mélyebben. Meg ezen kívül még néhány dolog. Aztán, most könnyebb hazamenni, mint ha mondjuk tavaly ilyenkor kellett volna. Azt még mindig nem tudom, hogy ez az angliai küldetés itt lezárult volna avagy sem. Lehet, hogy észre kellene vennem, hogy ennek itt a vége és kreaálni egy új célt, álmot? Vagy ez csak egy szünet? Egy kis idő és helyváltozás, mert valamit nem úgy csinálok, ahogy kellene, de ez nem a mese vége? Ha visszagondolok honnan és onnan miért jöttem el, s költöztem ide, akkor azt kell mondjam : megszereztem amiért eredetileg jöttem. Ez ugye az angol volt. Még többre is vittem, mint az alap terv (középfokú). Aztán miután megszereztem azt, amire szükségem volt, itt kezdtem el álmodni valamiről. Az utazás volt az. Amiből eleget tápláltam magam az itt eltöltött idő alatt. Utána kirajzolódott a mindig is előttem lebegő kérdő jel a 'tanulás' szó felett. Aztán jött innen-onnan inspiráció (Hanka, Melinda, az angol család). Aztán belevágtam, majd "elbuktam". Teljesen mindegy milyen körülmények miatt vagy között, a végeredmény ugyanaz. Tehát ha ezt így végiglapozom, azért szerintem simán, szívfájdalom nélkül bokán rughatom magam, ha csüggedni mernék. Ennyi tervből csak egy nem valósult meg. Mindemellett, tisztában vagyok azzal, mit kellett elhagynom. Tudom, hogy valószínűleg milliószor több esélyem lett volna a garantált jövőbeli boldogulásra, mint mondjuk egy otthoni diplomával (már ha egyáltalán lesz, még fel se vettek sehova...). Aztán most itt állok stabil nyelvtudás (persze van még mit csiszolni), élettapasztalat, némi pénz, személyes érték és továbbtanulási ambició mind a tarisznyában, csak épp azt nem tudom merre tovább. Persze azt is tudom, hogy ne akarjak már mindent most eldönteni :) A héten csak a suli témán ültem. Rongyosra informálódtam. Minden nap bölcsebb lettem valamivel, s minden nap megkérdőjeleztem azt, amivel addig bölcsebb lettem. Így kell rutinosan saját magad agyára menni. Kizártam néhány dolgot, szerencsére reálisan is tudok látni ebben az elméleti káoszban. A jelenlegi helyzet az, hogy azt maximálisan tudom miben vagyok jó és mi érdekel, és azt is, hogy nem akarok olyat tanulni, se a jövőben hivatásként végezni, ami ezen kettő ellentetje.
