' reggeli kósza + egy ezer éves versem

Tisztázzunk valamit, kérlek. Hol is van az a határ, amitől számítva nagy lányoknak vagy fiúknak számítunk? Ez a határ bennünk húzódik, a tudatunkban, s majd már ha felfogtuk lesz hivatalos? Mitől érik meg az a bizonyos gyümölcs, amit mi formálunk? Több felelősség, több gond? A felelősség egyáltalán annak számít? Aki nehezen bírja a még nem megszokott súlyát a felelősségeinek a kezdetekben gyenge vagy gyengébb lesz, mint mások, akik majdhogynem akadály nélkül felemésztik ezt?

Azt hiszem, nálam azzal nincs probléma, ha a rám bízott és belém fektetett bizalom terhe nyom, mindaddig, amíg a rutin és magabiztosság ölel körül, nem pedig a kérdőjelhad. Viszont ilyenkor kell, hogy saját magamat ráncba rázzam, mondva, a rutin és társai mind idővel jönnek, hiszen - bár sok fél Isten meri állítani, ők eredendően így lettek kreálva, mármint, hogy szinte minden, akármilyen körülmény között sikerül, épp úgy, ahogy el lett tervezve - azért lássuk be, a kezdeti bumm bele a mély vízbe vergődés esszenciális. 

Majd bár nem ide tartozik, de a következő versem tegnap találtam meg és gondoltam megosztom, mert talán ez az egyik legjobb, amit eddig írtam

A legnagyobb anya

Mint egy égő luftballon, tűnik el lassan,

S így lesz a Nap nélkül az ég lakatlan.

Bárányfelhők, esőcseppek számotokra anya,

Napkeltétől napnyugtáig szól az ő tana.

A fiatal felhő táncot jár sugarán,

Hisz Ő a vitorla a kék ég tutaján. 

Zajos vadlúd sereg integet neki,

Szelíd mosolyával búbánatát fedi.

Szomorú a Naprendszer legnagyobb pontja,

Mert az alkonyat megsebzi, vérét kiontja.

Nehezen búcsúzik, hiába is tudja,

Pár óra múlva felvirrad újra.

Nem tud elköszönni a virágtól, madártól,

Nem tud távol lenni a világnak zajától.

S ha végleg tovatűnik a táj horizontján,

A világ másik végén tovább játszik lantján.

Este mesét dúdol a zöld fűnek, fának,

A távolról énekel a Hold sugarának.

Ezt a dallamot csupán csak az hallja,

Ki tudja mélyen, Ő a világ anyja. 

Simon Melinda 2005.07.20.