Sunday 27 November 2011

Otthon, Magyarország

Bár nem írtam már lassan két hete, minden nap gondoltam egy kis blogolásra. Mindemellett, én is csak olyan vagyok, mint mindenki más : arra szakítok időt, amire igazán akarok. Ennek ellenére az írás még mindig a top kedvencek közé sorolható, csak már nem mezőnyvezető.

Újra itthon lenni egészen új nekem. Vicces vagy sem, de az, hogy a dolgok jelentős része, a mindennapok metódusa változatlan maradt most épp annyira új vagy szokatlan, mint amilyen szürke és megszokott volt évekkel ezelőtt. Azért különbség és változás is akad, csak már nem a dolgokban és a környezetben, hanem bennem és az én irányomban - legfőképpen mások felől. Így érvényesül az a nagy igazság, hogy a változás mindig önmagunkban van. Az, amivé az idő, a mindennapok, egy kisebb vagy nagyobb fordulat, esemény képes formálni minket a fontos. 

Sokat merengtem azon, hogyan tovább blogolás terén. Az, hogy a továbbiakban miről fog szólni történetem, természetesen se garantálni, se megjósolni vagy megígérni nem tudom. Ha egy kicsit is előre tudnám látni hogyan is lesz minden, akkor nem is töltenék ennyi időt morfondírozással. Amit viszont tudok, hogy utazni továbbra is szeretnék a jövőben, mint ahogy tanulni és dolgozni is. Ami viszont megelőzi ezeket, az a családom, akik közelségét már jó ideje nem éreztem ennyire. Szokatlan nem a szobámban ücsörögni a gép felé roskadva esténként, vagy állandó készenlétben lenni, hátha ugrani kell. Továbbá az is, hogy nem én vagyok többé az, aki mindenkinek segít, aki mindenkit kiszolgál vagy ellát, mint au pair, cseléd, nevezzük akárminek is. Talán a szüleimnek még olykor-olykor nem egyértelmű, hogy lassan 22 vagyok, önállóbb, mint Anglia előtt, érettségi után vagy egyetem közben, viszont nem tartanak vissza, próbálnak meg gátolni, határokat szabni. Csupán szülők, teszik amit tenniük kell : féltenek, egyengetik utam, segítenek ahol kell és a legjobbat akarják minden téren. Persze nem csak a szüleimről van szó, ha erre kerül sor. Kapok én más irányokból is megannyi segítséget, támogatást és törődést, ami kincset ér, pótolhatatlan vagy még annál is több. Nem is tudom lesz e elég időm az életben mindezt megköszönni. Csak annyit tehetek, hogy nagyon igyekszem én is. Így hátha sikerül.

Január 5. Ez a szalagplasztika hivatalos időpontja. Várjuk, nagyon. Addig még átvészelünk egy karácsonyt és egy szilvesztert. Azt már féllábbal is. Haha..

A sulira való jelentkezést lassan el kell kezdeni. Papírok, döntések, konkrétumok és leadás. Újraérettségizés jéééé. A legutóbbihoz nincs sok kedvem, de kötelező. Amúgy sem kívánság műsor. :) 

Decemberben ha minden igaz még látom egyszer Zsófit. Eddig úgy tűnik, hogy lejön hozzám, ide az ország keleti csücskébe. :) Remélem tényleg összejön.

Meg szeretném köszönni az emaileket, kommenteket és további üzeneteket. Sokat jelentenek, hogy ennyien és hogy így gondoltok rám. 

Szép hetet kívánok mindenkinek.

M




Sunday 20 November 2011

Anglia - Video

Jó ha akad egy iránytű, viszont térképed nem lehet mindenhez.  



My farewell video of England from Melinda Simon on Vimeo


Monday 14 November 2011

Az utolsó hétfő

Ismételten hétfő, egy újabb hét kezdete. Ezúttal az utolsó itt töltött viszont. Mivel ezen a napom mindig a temérdek munkáé volt a főszerep pirkadattól napnyugtáig, így talán nem is bánom. 20 perc múlva nekiállok a háznak, s annak minden zugának. Ma mindennél jobban fogok igyekezni. Fél2 körül indulok Zsófiért Banbury-be, majd vissza hozzánk. Holnaptól már James is itt lesz. Egy hónap után hazatér. 
Tegnap volt egy kis vasárnapi ebéd/vacsi. Sokan voltunk. Fél2kor ültünk asztalhoz, ami dicséretesen meg volt terítve. Ettünk, ittunk, nevettünk. Fogalmam sincs mikor fogok újra bárány húst enni menta szósszal. Aztán aktiváltam magam és összerámoltam a tízen nem is tudom mennyi vendé/rokon után. Majd teljesen rivaldafénybe kerültem, rólam folyt a téma. Sok embert most láttam (ez alkalommal) utoljára. Többek között James szüleit is. Kaptam egy pár igen nehéz kérdést, amit ennyi emóció között nem volt egyszerű megemészteni és megválaszolni. Kicsit elérzékenyültünk, pityeregtem. Oh, mintha legalábbis a világ végét láttunk volna vendégül. 
Szörnyen fáradt voltam, hiszen péntek este Londonba indultam és egészen vasárnap délelőttig maradtam. Néhány régi-új barátot mentem meglátogatni. Egyikük még olvas is, így ezúton még egyszer megköszönöm a vendéglátást Edináéknak! :) Decemberben, otthon tali! Addig is legyetek jók csajok!

Most azt hiszem megyek. Legközelebb már az Angliáról szóló búcsú videóval jelentkezem. Majdnem kész!

Puszi 
M

Thursday 10 November 2011

I went to see the dentist one day .........

Kedden fogdokihoz mentem és ejnye de rosszhoz méghozzá.

Beülök a legkevésbé sem szimpi fogorvosi székbe, sehol egy magazin, amit olvasni tudnék vagy valami.. Megkérdezik miért vagyok ott, mi fáj és mióta. Elmondom. Megértik. Megnéznek. Tátom nagyra, majd még nagyobbra. Ha jól sejtem mindenkinek ismerős az a kis kézi tükröcske, amit ilyenkor az ember szájába szokás tenni a fogorvos. Na ezt jól a nyuszifogaimhoz koccantotta, azt hittem automatikusan eldördül egy károm szó, de sikeresen tartottam a ravaszt. Majd elemzi az összes fogam ó héberül az asszisztens hölgynek, aki készségesen írja és írja a fog-almazást. Majd elújságolja mi az ábra, mit és mennyiért kell tömni. Itt összeszorult a szívem. Kicsit sok volt az az annyi. Mindegy mennyi. Sok. De hát muszáj. Tömjük. Nekikezd. Jön a fúró. Ja, nem. Először a szuri. Itt egy kis szúrás, majd ott. Nem is fájt. Very brave. Majd rám fújt, még érzékeny. Ad még egy dózist. Várunk kerek 10mp-t, fúj megint. Jó. Még egy kicsit. Erre pickót megsért a tűvel a szám másik oldalát, mikor vette kifele a számból... Ájj, ez fájt - mondtam. Sorry about that a válasz. Oké. Na most jön a fúró. Brrrrrrrrrrrrrr!!! BRraaammm! Víííííííííííí! Nyááááá! Aztán mikor már kezdtem fuldokolni a saját nyálamba végre belehelyezi a számba azt a hülye nyálelszívót. Kifúrt és még én is éltem. Jön a tömő anyag meg a kis véső micsoda, amivel beilleszti a fogba.. Utána a lámpa. Aztán csiszol. Folyik a nyálam, persze ezt már észre sem veszi. Hogy is venné, mikor ép az ölemből halászná ki egyik imént odapottyantott műszerét. Sorry about that, could you give it to me because it is on your chest and I don't... really... OK! (Elnézést, ide tudná adni, mert a mellkasán van és én...nem nagyon...) Odaadom, és egy hajszál vagy még annyi se választott el a totális fejem leröhögésétől. Még a csiszolóval a számba is tudtam volna hahotázni egyenesen a doki arcába. Aztán a tálcára teszi a műszert, elkezd megint csak csiszolni, nyálelszívó sehol nekem pedig egy kisebb Csendes-Óceán gyűlt össze a számba. Kapcsoltam én. Lehet önkiszolgáló a rendelő. Fogom és leemelem az oldalról a nyál elszívót, jelezve, hogy igényt tartok rá. Sorry about that. Úgy tűnik, itt cukorka vagy kitűző helyett ezt a mondatot, már-már jelképes mondatot osztogatják. 

Most, így éjfél körül még mindig rohadtul fáj a fogam. ............................!!!!!!!!!!!!!!

Wednesday 2 November 2011

Magdi linkelte valamelyik nap. Azóta sem sikerült megunni és ami még jön



Hallgassátok meg, engem minden egyes alkalommal megfog. Igaz nem az eredeti, az a The Calling nevű együttestől van.

Bár most leírhatnék számtalan panasszal teli sort, aminek se elejét, se végét nem látnám, de nem teszem meg. Elkezdtem Word-be írni egy kissé panaszos hangvétellel megáldott szöszit, átolvastam felénél és csak az tükröződött vissza, hogy milyen hülyeség a panaszaimról írni. Legalább is számomra, ebben a szituációban. Egy-két negatív dolog megemlítése meg-megesik bejegyzésenként, de úgy véltem, nem szeretnék ilyesmiket visszaolvasni majd ha egyszer öreg leszek és elő szándékoznám venni a blogom. Nincs itt semmiféle lila köd, vannak természetesen rossz dolgok, amelyek akkor is lesznek, megtörténtek vagy meg fognak esetleg történni, ha én nem írok róluk. De itt, a story-of-a-life-by-m.com-on úgy látom a dolgokat, ahogy kívánom. Ez a jó az írásban.

Még csak most volt, hogy vasárnapból álmosan felkelve kászálódtam ki az ágyból hétfő reggel "stupid-o'clock"-kor és máris szerdánál járunk. Most, hogy sikerült eddig eljutni talán úgy tűnik iszonyatosan gyorsan eltelt a hetem fele, viszont pár napja még sms-ben mondtuk el egymásnak Sárával mennyire nem akar eltelni az adott napunk. Közeleg a tél, korán sötétedik. Szeretnék egy pár olyan szemüveget, aminek segítségével átlátnék ezen a monoton időn és az irdatlan vastag felhőrétegen. Nem is a hideget bánja itt az ember, hanem a komor időjárást és a napfény hiányát. Ennek ellenére olyan helyen se szívesen élnék ahol nincs meg ez az átmenet valahogy. Legalább is nem egyfolytában. Azt pedig valószínűleg egy ideig biztosan nem tudnám megengedni magamnak, hogy egy időben több helyen is lakjak. :)
A holnapi napom gyakorlatilag semmi izgalmas, mint ahogy a hét eddigi része sem volt túl említésre méltó. Délelőtt megyek a nagymamához dolgozni. Igen, még mindig járok, s ha valamit, akkor azt be kell valljam, nem megerőltető, mert a nagyi még rendesen velem szokott takarítani. Persze, még így is van bőven mit tenni. Igazán sajnálom, hogy mindenkit így itt kell hagyjak, a segítségem nélkül. Pontosan erről beszéltünk Emmával a héten. Még nem talált senkit a helyemre, aki számára alkalmas lenne, pedig a távozásom időpontja vészesen közeleg. Megkérdeztem nincs-e szüksége rám a keresésben, de mondta, inkább egyedül csinálja, mert sok nanny-s oldalért fizetni kell regisztrációs díjat és egyebek. Aztán történt egy kis incidens, amibe nem megyek bele, de a lényege, hogy nagyon sokat stresszel amiatt, hogy a segítségem nélkül marad. Először is, ezt tényleg nagyon sajnálom. Mindazt, hogy így alakultak a dolgok és tényleg mindent, de a sajnálatom aligha segítene a helyzeten, vagy az, hogy így állunk hozzá. Mint, ahogy sok minden más, ez sem a világ vége, s nem is lesz egészen addig, amíg mi magunk nem tesszük azzá. Na de én addig állom a sarat, ameddig bírom.

Aminek szörnyen örülök, hogy Sára jön hozzám a hétvégén. A begyepesedés így elkerülve. Picit aggódom, mert nekem szombat 2től vasárnap 2ig szittelni kell Olit, Sára pedig mindennek szemtanúja lesz. Remélem minden rendben lesz és nem egy borzalmas hétvégével a zsebében fog távozni :D A kisfiú elég szeszélyes, jön a foga, s minden ami ezzel jár. Nem a legkellemesebb időszak. :/ Még nem tudom egészen pontosan mi lesz  program, filmezést, bőrönd vásárlást, főzést, X-Factort terveztünk eddig. Vasárnap délelőtt ha az időjárás is nekünk kedvez, akkor elvisszük Olit egy közeli helyre, ahol van egy tágas park és még parkolni is könnyű. Bízzunk abban, hogy mind a ketten vagy jobb esetben hárman túl éljük :D

A jövőhetet illetve fogalmam sincs, hogyan is áll a szénám. Természetesen készítek egy kis listát mit kell még elintézni, de már durván minden megvan, amivel fontos volt elszámolni. Aztán majd jön a rettegett pakolás! Előre látom a szobát és a két felpuffadt bőröndöm. Azt már most tudom, jó pár motyóm menni fog turkálóknak, mert amit már most alig-alig használok, veszek igénybe (ruha, kiegészítők, táskák), azt nem fogom hazahurcolni, mert esélyes, hogy otthon is csak ez lenne a sorsuk ezeknek a holmiknak. Tehát a jövő hetem még egy nagy kérdőjel, de a hétvégén lehet lenézek Londonba és ugye Zsófi is ekkor fog Angliába érkezni. Aztán már nem sok van hátra és lazíthat a lábam.

Viszont azt hiszem mára és egyenlőre ennyi. Remélhetőleg több minden fog történni a következő pár napban :)

Mindenkinek további szép hetet!

M

Tuesday 1 November 2011

Knee

A kissé asszimmetriát példázó lábaim